Egyszerű énekesnő vagyok...

A Tavaszi Fesztivál harmadik napján olyan régi táncdalokat, slágereket hallhatott a közönség a kulturális központ színháztermében, amelyeken - nemtúlzás azt állítani - több generáció nőtt fel.

A több mint ötszáz dalból álló repertoárból Kovács Kati azokat a számokat választotta ki a koncertre, amelyek ötven éves pályafutásának örökzöldjei. A művésznővel, vagyis Katival a fellépés előtt beszélgettünk. - Nem szeretem, ha művésznőnek szólítanak - javított ki már az első kérdésnél, - mert azt gondolom, nem kell ilyen titulusokkal misztifikálni, amit csinálok. Egyszerű énekesnő vagyok, és Katinak hívnak. Így neveznek, ha megállítanak az utcán, a piacon, vagy megkérnek, szerepeljünk egy közös fotón.

- S ezt sosem érzed tehernek?

- Ha kizárjuk magunkat az egyszerű, természetes élethelyzetekből, akkor beszűkülünk, elhatárolódunk az emberektől, és megváltozik a személyiségünk. Én mindig normális ember akartam maradni, és ez szerencsére sikerült is.

- Mit jelent számodra a siker? 

- A sikernek több összetevője van. Kezdve ott, hogy az embernek van egy karakteres hangja, vagy kap egy jó dalt. Ez mindenképpen csapatmunka. Sok tehetséges kolléga azértmorzsolódott le,mert nembírta a megpróbáltatásokat, ezen a pályán ugyanis naponta lehetnemegsértődni, de nemérdemes. Egyfajta siker az is, ha egy tévé munkatársa azt mondja, meghív egy interjúra, és tudja, hogy nem fogom az utolsó pillanatban lemondani mindenféle kifogásokkal, mert megbízható vagyok. Ma már azt mondhatom, sikerként élem meg, hogy eltűnt annyi év és évtized, és az emberekmég mindig megismernek, és kedvesek velem.

- Azt szokták mondani, a sikernek ára van. Egyetértesz ezzel? 

- Persze. Magánéletünk szinte egyáltalán nincs, de nem is hiányzik különösebben. Nekünk szerencsénk volt, hogy a mi fiatalkorunkbanmég nemlétezett bulvársajtó, nyugodtan élhettünk, nem kerekítettek ki minden apróságból álsztorikat. Nálamszerencsés véletlen volt, hogy mindig meglátott bennem valaki valamit. Hívtak énekelni, filmezni, és utólag azt mondhatom, mindannak, ami velemtörtént, a kilencven százaléka jó volt.

- Pedig nem lehet egyszerű, mondjuk a Rock and rollert énekelni, ha épp magánemberként nincs valaki csúcsformában. 

- Próbáltam mindig tudatosan arra nevelni magam, hogy amikor kimegyek a színpadra, tegyem félre a magánéletet. Előadást például én még soha nem mondtam le.Aszínpadra lépéskor dolgozik az adrenalin, ami feldob, valami más síkra visz. Olyan is volt már, hogy nem voltam túl vidám egy fellépés előtt, de a buli „meggyógyított”. A színpadi munka óriási fegyelmezettséget követel, de persze hatalmas mázli is az, ha az ember egész életében játszhat.

- Gondoltál már arra, hogy ha kicsit később születsz, és most kezdenéd a pályát, másként kellene csinálnod valamit, hogy tudj érvényesülni? 

- A világ változik. Itt van ez a sok tehetségkutató verseny, ami részben jó, részben nem. A győzteseknek is kétségbeejtő lehet, hogy mindig a sarkukban van a következő verseny az új felfedezettekkel. Én úgy látom, épp emiatt a mai énekesek nem igazán tudják magukat kiforrni. Ma már sok múlik a menedzsereken is, de persze az alapkövetelmények ugyanazok: tehetség, rengeteg munka, kitartás, és megint csak azt mondom, nem szabad a sérelmeket túl komolyan venni..

- El tudod képzelni, hogy valaha azt mondod, elég volt a színpadból? 

- Én már huszonévesen is ezt mondtam. Úgy indult a pályafutásom, hogy azt gondoltam, egy-két évig fog tartani, mert 27 évesen már nagyon öreg leszek az énekléshez. Ehhez képest most ötven éve vagyok a színpadon, a közönség velem együtt változik, és sokan azt mondják: Kati, olyan jó, hogy te, mint egy biztos pont az életünkben, még mindig vagy és énekelsz, és bármennyit változik minden, mi együtt vagyunk, barátok vagyunk. Én is így érzem.

(A riport készült 2014. május 21. szerda. 14h39.)

Forrás: www. tiszaujvaros. hu